Edda Művek 2. albuma, 2. dala

Ment a hűtlen nehéz fejjel. 
Visszamenne, de ő már nem kell. 
Érzi hálátlan lett sorsa, 
Keserű könnye arcát mossa
Arra gondolt, őt ki szerette.
Ha szerette, el miért engedte.
Vissza nem jön többé soha,
Bárcsak békén hagyták volna!


Minden hajnal övé marad, 
Látja szállni a madarakat.
Hosszú-hosszú ideje már,
Nem számolja a napokat már, 
De amíg él el nem felejti, 
Hogy a múltat ki nem tépheti szívéből.

Megállt egyszer, visszanézett,
Nézte-nézte a messzeséget.
Sárga lámpák jelzik útját,
Otthon hagyta minden múltját.

Ment a hűtlen nehéz fejjel,
Tudja jól, hogy ő már nem kell.
“Ég veletek!" - mást nem mondott,
Szeme túlragyogott minden csillagot